Ahányszor csak felhozom a Thalassát, vagyis azt, hogy vissza szeretnék menni, veszekedés lesz a vége, és néha az is, hogy valaki sírni fog… ez pedig általában én vagyok, mert ennyire rohadtul érzékeny vagyok. Nagyon elegem van már abból, hogy anyám csak azt szajkózza állandóan, hogy fejezzem be a sulit, az iskola az első, stb.. Persze értem én az ő álláspontját is valamilyen szinten, mert tényleg sok sulit elkezdtem és hagytam abba, de ez annak is köszönhető, hogy nem tudom, mi szeretnék lenni, és keresem az utam. Na, jó, tudom, mi szeretnék lenni, de azt el is vetem mindig hamar. Ez egyébként az ápolói lenne, de mindig rá kell jönnöm, hogy a hiperérzékenységem miatt nem biztos, hogy ez a nekem való út. Mármint persze ennél a hivatásnál jó, ha valaki érzékeny, és empatikus, de nem olyan szinten, mint pl. én…

Szóval értem, hogy már elege van abból, hogy mindig félbehagyok mindent, de azt viszont nem tudom felfogni, hogy miért nem az egészségem az első, hisz ha annyira rosszul vagyok, mint mostanában már egy jó pár hónapja, akkor se dolgozni, se iskolába nem tudok járni, de ezt úgy érzem, ő nem képes megérteni, vagy én nem tudom…

Oké, erről ennyit, nem is akarok most mélyebben belemenni, lesz, ami lesz.

Tovább csak az olvassa, aki bírja a "haláli" dolgokat, persze nem csak az lesz...

Most nagyon a padlón vagyok, vagy inkább még alatta. Egyre kevésbé tudom elviselni az állandó hangulatingadozást. Néha úgy érzem, jobb lenne, ha mindig depressziós lennék, azt talán könnyebb lenne elviselni, vagy akkor könnyebben ölném meg magam… Na igen, valahol itt tartok, iszonyatos halálvágyam van már mióta, és úgy érzem, egyre közelebb kerülök a halálhoz, avagy az öngyilkossághoz.

Elküldtem, vagy elmartam magamtól már tényleg mindenkit, akivel közeli kapcsolatot ápoltam, ha egyáltalán valóban azok voltak. Sajnos túl sokat kaptam már a felszínes barátságokból vagy ismeretségekből, de biztos ez is az én hibám, mert nyilván nem lehet mindenki másé… Igen, mindenért magamat hibáztatom ilyenkor. Szingli vagyok újra, szintén én tehetek arról, hogy így alakult, én szakítottam, bár volt rá okom, de az is csak belőlem fakadt.

Vannak időszakok, amikor kb. kényszergondolataim vannak a halálról, az én halálomról, meg ’csak úgy’ magamról. Csak pörögnek ugyanazok a mondatok a fejemben, mint például „Meg kell halnod!”, „Egyedül vagy.”, „Senkid nincs, egy senki vagy.”, „Öld meg magad, jobb lesz mindenkinek.”

Akaratlanul is felidézem magamban az olyan szavakat, mondatokat, amik kb. csontig hatolóan fájtak… még ha ez túlzásnak is hangzik, de ami folyton visszajön, amit soha nem fogok tudni elfelejteni, az az, amikor apám miatt kaptam pánikrohamot, az volt az első, azt mondta, csak tönkreteszem őket. Ezt persze megkaptam azóta is már, akkor is rossz volt, de az első volt a legkegyetlenebb. Azóta már kezdek úm. hozzászokni az állandó baszogatáshoz, hogy semmilyen segítséget nem kapok, sőt, annál inkább csak a lehúzást.

Rohadtul nem akarok egy ilyen semminek se nevezhető „kapcsolatban” élni. Sosem tekintettem anyámékat anyáméknak, idegenek, távol állnak tőlem, és nem tudom szeretni őket. Soha. Persze néha elvagyunk, de én azt is csak álszentségnek érzem.

Én soha senkit nem akarok bántani, csak magamat, de mégis mindig sikerül, ez egy tipikus borderline-tulajdonság. Sokat olvastam róla eddig is, mostanában meg főleg, szeretnék jobban lenni, de nem tudok már hinni abban, hogy ez valaha is megtörténik. Két dolog van, amit vagy-vagy alapon szeretnék, az egyik a halál, a másik pedig a gyógyulás. Ööö… nem, nem a gyógyulás, abban soha nem hittem, nevezzük jobban létnek.

Azt érzem, hogy én nem is én vagyok, csak egy két lábon járó betegségkupac, és nem tudom, mikor lesz ez valaha jobb, ha az lesz egyáltalán. Nem akarok (ez) lenni. Hajlok a halál felé. Szóval, mégis ki szeretne úgy élni, hogy nem önmaga, hogy nem is tudja ki ő, és fél attól, hogy nem is fogja soha megtudni? Szerintem senki.

És ha már a félelemnél tartunk… hát, nem is tudom, hol kellene kezdenem, mert igazából nincs is olyan dolog az élet(em)ben, amitől ne félnék, ez nem tudom, hogy mitől lehet, soha nem olvastam még egyik betegségnél sem erről, azt hiszem. Nem tudom, hol fogjam meg ezt az egészet… félek:

·         Magamtól, mert sose tudom kiszámítani, hogy milyen leszek 2 perc múlva; mert nem én vagyok; mert sosem tudom, ki vagyok; mert kiszámíthatatlan a viselkedésem; mert nem tudom, mikor fog elszakadni a húr, ami még „életben” tart; mert élet és halál között lebegve érzem magam; mert mindent elrontok; mert semmit sem tudok jól csinálni; mert minden rossz amit én teszek;

·         A kapcsolatoktól, mert úgyis elbaszom; mert úgyis vége lesz; mert tönkreteszek mindenkit; mert bántok mindenkit akaratlanul is; mert eddig is mindet elcsesztem;

·         Szeretni, mert nem leszek viszontszeretve; mert ha szeretek valakit, akkor különösképp bántom lelkileg; mert el fog tőlem távolodni; mert ellököm magamtól; mert kikészítem őt;

És folytathatnám éjt nappallá téve, de nehéz lenne kifejteni mindent. Ahogy írtam ezeket, elgondolkoztam a miérteken, szerintem az iszonyatos önbizalomhiányom miatt félek ennyire, főleg, hogy pókoktól, kígyóktól, stb. nem félek, csak az emberi dolgokról, mert tudom, hogy az emberek javarészt gonoszak, és az érdekeik miatt cselekszenek, persze mint mindenhol, itt is vannak kivételek.