35 órája ébren, ami lassan átvált 36-ra. Már csak fél óra választ el tőle, legalábbis akkor, amikor elkezdtem ezt írni. Amióta eljöttem barátomtól, alig tudok aludni.  Kedden és szerdán is hajnali 2-3-ig fent voltam, tegnap pedig már semmit sem aludtam. Elég rosszul vagyok emiatt, hányinger, szédülés, fejfájás, ájulásérzet, meg kb. jojóznak a szemeim.

Érdekes nap volt a mai. Írtam „barátnőmnek” megint egy levelet, amiben elköszöntem tőle, megköszöntem az együtt töltött éveket, satöbbi, és amire elég érdekes választ kaptam, mondhatni kisebb sokk volt számomra. A részletekbe nem szívesen megyek bele, de az azért fájt egy kicsit, hogy az jött le a válaszából, hogy őt már kb. nem is érdeklem egy jó ideje, ő már elengedett. Nekem ez még nem sikerült, valahogy túlságosan kötődöm hozzá. Ma hajnalban viszont úgy éreztem, hogy meg kell tennem ezt a lépést, mert nincs már „jövőnk”, barátokként. Igazából, ahogy leírtam és elküldtem neki a levelem, szinte egyből megkönnyebbültem, nagy teher esett le a vállamról. Már rég meg kellett volna tennem ezt. Hát ennyi volt.

A másik dolog: még márciusban az egyik barátom kb. 180 fokos fordulatot vett, legalábbis én így éreztem, meg elég ijesztő dolgokat mondott, valamilyen szinten megijedtem tőle. Ezt sem szeretném részletezni. Március 20-án vettem egy mély levegőt, és leírtam neki, amit érzek vele kapcsolatban, megbeszéltünk egy-két dolgot, elköszöntünk egymástól, majd ő letiltott. Egyébként azt éreztem, hogy nagyot csalódtam benne, és nem tudtam mit kezdeni ezzel, leginkább ezért alakítottam így a kapcsolatunkat. Rosszul érzem magam amúgy amiatt, hogy cserben hagytam(?) őt, nem akartam, hogy ez történjen. Iszonyat sokat jelent nekem a mai napig, fontos számomra, nagyon megszerettem, mint barátot. Bár ő pár héttel az utolsó beszélgetésünk előtt előállt azzal, hogy szeret, és azért tűnt el a legutóbbi találkozásunk után, mert nem tudta hova tenni ezt az érzést. Vagy valami ilyesmi. Lényeg a lényeg, nagyon hiányzott nekem a mai napig, aztán végül is ott, ahol megismerkedtünk, írtam neki annyit, hogy „Basszameg, hiányzol”. Azóta beszélünk újra. Adtunk egymásnak egy újabb esélyt, és bár nem tudni, milyen lesz a kapcsolatunk a történtek után, én reménykedem a legjobbakban. J

Egy ideje talán nem találom a szavakat, bár nem is nagyon kerestem, de úgy éreztem, nem menne. Pedig hiányzott az írás, nagyon sokszor bennem volt, hogy írok valamit, valamiről, de nem jött össze. Hát ezért volt ez a „kis szünet”.

Elég elfoglalt voltam az utóbbi időben… nem tudom, mi vett rá, de végül is úgy döntöttem, hogy folytatom, illetve befejezem a szoftverfejlesztői sulit. Legtöbb időmet a záródolgozat weblapjának és leírásának elkészítése vette el (az oldal megtekinthető a http://tattooed.atw.hu –n, ha érdekelne valakit J). Rohadt sokat szenvedtem vele, de remélem megérte. Majd meglátjuk. Ha már suli – jelentkeztem főiskolára, programtervező informatikusi szakra, viszont elég gyakran elbizonytalanodom… Nem tudom, vagyok-e elég erős és kitartó ahhoz, hogy végig csináljam, ha esetleg felvesznek, amire elvileg van esély. Emiatt újra megcsinálom az informatika érettségit, illetve a nyelvvizsgát is megpróbálom (megcsinálom!), hogy legyen pontom. Igazából nagyjából ráérnék agyalni a továbbiakon akkor, ha megkapom az értesítést a felvételről. Másik terület, ami érdekelne, a kozmetikus szakma. Nehéz benne elhelyezkedni, de valamiért nagyon megtetszett. Nem tudom, melyiknek kellene esélyt adnom, a kozmetikusi könnyebbnek tűnik, de jelenleg azt érzem, hogy ott sem tudnék teljesíteni, bár ez nálam mindig változik.

Az elmúlt pár percben, amíg agyaltam, talán rájöttem, miért most írok. Mert nem vagyok jól. Elbizonytalanodtam megint, nem „látom” a jövőmet, nem érzem, hogy képes lennék végig vinni a főiskolát, mert már most túl soknak érzem a vizsgákat (OKJ, infó érettségi, nyelv), nem érzem, hogy bármi fontos dologra is képes lennék… Nem tudom, mit kellene kezdenem az életemmel. Ez most lehet, hogy önsajnáltatásnak tűnik, de nem annak szánom, csupán kétségbe vagyok esve. Március 20-a óta egyébként kapcsolatban vagyok ♥, sokat segít nekem, és végre-valahára tényleg komolynak érzem a dolgot, szeretném is, ha az lenne, én mindent megteszek érte. J Elég sok erőt ad nekem, boldog vagyok (ezt a mostani kis kilengéssel együtt is ki merem jelenteni).

Gyógyszer-ügyileg éppen csökkentésen vagyok, aminek nagyon örülök. Jelenleg 4 félét szedek, ami pszichiátriai, de az egyikből már csak egy felet, azt el is fogjuk szépen hagyni, aztán majd jöhet a többi is – remélem. Szerencsére a dokim is azon van, hogy minél kevesebb gyógyszerrel legyek minél jobban. Egy ideje nem voltam már nála, de hétfőre van időpontom hozzá, várom már, van egy-két dolog, amit meg akarok vele beszélni (barátom segítségemre van, összeírjuk majd, hogy miket kell kérdeznem). Annyit amúgy elárulok, hogy ő elvileg paranoid skizofrén, meg pánikbeteg, de az előbbit nem igazán érzem rajta, utóbbi pedig még nem jelentkezett nála, mióta vele vagyok.

Egyelőre ennyi.

Most eléggé kiborultam, lefeküdtem aludni, de csak a sírás tört rám, aztán reménykedem, hátha megnyugszom az írástól. Általában szokott segíteni. Szóval az előző bejegyzésemben írtam egy srácról, meg hogy már nem vagyok szingli. Na, hát nem is tudom, mi van most, de azt hiszem, felejtős. Leginkább miatta borultam ki, bár pontosabban magam miatt. Megint elhittem, naiv, hülye és idióta voltam. Tényleg túl szép volt az egész ahhoz, hogy igaz legyen. Részletezni nem szeretném a történteket, elég volt a faszfejkedéséből. Múlt héten ráfogta, hogy azért olyan, amilyen, mert hajnali 2-kor kel munka miatt. Ezt én valamilyen szinten el tudtam fogadni, persze nem teljesen, mert akkor sem vagyok rohadt geci valakivel, ha fáradt vagyok. De a héten már nem úgy dolgozott, szóval elfogyott a mentsége erre. Elegem lett ebből, de amúgy tényleg szép és jó volt, az a 2-3 hét… :D haha.

A legrosszabb egyébként a kiborulásaimban az, hogy olyankor végig pörög az agyam mindenen, ami fáj vagy bánt. Így történt ez most is. Eszembe jutott, hogy mennyire magányos vagyok, vagy legalábbis annak érzem magam. Pár ember mondja, hogy mellettem van, de fizikailag mind messze van, és én igényelném a személyes kontaktust is, nem csak az online irkálást. Tudom jól, hogy nem becsülöm meg eléggé azt, amim van. Sajnos ezt még valahogy meg kellene tanulnom, csak nem tudom, hogyan. És igen, most írom le először (és talán utoljára) ide a blogba, hogy… segítségre van szükségem. Mert egyedül már nem megy. Nem tudok már harcolni, csak lebegek a semmiben. De honnan, kitől, hogy, mit…?

Ha már a kapcsolatoknál tartottam, most beszélgetek egy barátommal… ő sok mindenben segít, hogy rálássak dolgokra. Sosem irányít, csak irányt mutat, ez szerintem tök rendben van így. Szóba jött vele ez a srác, ami történt tegnap. Azt írta, „olyasmit érzek, hogy fuldokolsz a kapcsolatokban”. Nem igazán értettem, mire gondol, de kifejtette: „Valaki megjelenik. Levegőhöz jutsz. Veszel pár lélegzetet. És jó lélegezni. Aztán lesüllyedsz, és nem kapsz levegőt. Kapálózol fölfelé, mert kell a levegő. De nehezen megy. Aztán csak levegő megint, akár valaki mással. Aztán megint süllyedsz.”

Belegondolva, ez egy tökéletes hasonlat, teljesen igaza van, bár általában ez így szokott lenni. Szerintem a korából adódóan látja ilyen jól a dolgokat. Szóval, igen, egyik kapcsolatból megyek a másikba, de ez nem kapcsolatfüggőség, ez csak menekülés, és a totális magánytól való félelem. Emiatt sem szeretem túlságosan magam, és most eléggé enyhén fogalmaztam. Amúgy persze, meg tudok maradni egy ember mellett is, általában ők nem tudnak mellettem. :D Mondjuk ezt nem csodálom. Én sem bírnám ki egy másik Lilivel.

(A műtéten túl vagyok, a magyar egészségügy katasztrófa, de jól vagyok, nagyon is jól gyógyulgatok)

Hajnali két óra van, én meg itt ülök, írok és órák óta úgy érzem, hogy hánynom kell attól az idegtől, amit a suli okoz. Mármint az, hogy be kellene mennem. Persze most épp eszek is, hogy legalább legyen mit kiokádni magamból. Múlt héten eldöntöttem, hogy befejezem a sulit, akármennyire is nehezemre esik. Na, de arra nem gondoltam, hogy mikor csütörtökön be kellett volna mennem, hányni fogok már hajnalok hajnalán. A legrosszabb az egészben, hogy nem tudok rájönni, pontosan mi is a bajom ezzel az egésszel, mitől jönnek a pánikok. Sokáig azt gondoltam, az emberek miatt, de ha más zsúfolt helyen vagyok, akkor semmi bajom nincs. Csak suliban és munkahelyen jön elő. Igen, volt munkahelyem kőkemény 1,5 napig, második nap hánytam már és ájuldoztam, szóval… ott is hagytam. Szánalmasnak érzem magam emiatt, és nincs szó arra, mennyire gyűlölöm magam. Nem vagyok képes még arra sem, hogy bemenjek iskolába… pedig ez (lenne) az egyetlen dolgom. És nem megy…

Csütörtökön egyébként voltam a dokimnál, neki is mondtam ezt, aztán kijött valami olyasmi a számon, hogy a teljesítéssel van bajom, de ez nem tudom, mennyire okozhatja a rosszulléteket. Mindig félek, hogy nem vagyok „elég”. Akármiről legyen is szó.

Kövezzetek meg érte, de már nem vagyok szingli. Tudom, elég hamar „váltottam”, de mindennek oka volt, és a legeslegjobb döntést hoztam az előző szakítást illetően. Egy olyan embert ismertem meg, akiről álmodni sem mertem volna, sőt, még most is néha „túl szép, hogy igaz legyen”-érzésem van. Már most kaptam tőle egy olyan „dolgot”, amit soha senkitől… örömömben elsírtam magam. Egyszerűen csak annak örültem, hogy van nekem, hogy megismerhettem. Illetve van még egy egyelőre furcsa érzés, ami kísért, mégpedig az, hogy félelem nélkül tudok szeretni. Nem is tudom, volt-e valaha ilyen velem. Nem félek semmitől vele kapcsolatban, és ez számomra teljesen új. Mindig rettegtem az elhagyástól, most nem. Persze vannak, amik zavarnak ebben a kapcsolatban, de mind csak hozzám köthető, például totál visszahúzódó vagyok valamiért, pedig ennyire nem szoktam az lenni.

Elméletben holnapután, szerdán műtenek epével, kiveszik. Holnap fekszek be a kórházba. Egyszer, még tavaly az SBO-n kötöttem ki epegörccsel, ami sok gyógyszer után is csak egyre rosszabb lett. Akkor bent voltam másfél-két(?) napot a sebészeten, várva a műtétemre, de egyszer azt mondták, műtenek, utána pedig nem. Ezt meguntam és saját felelősségre hazajöttem. Azóta egyszer görcsöltem, de az nem volt annyira vészes. Egyébként nem félek a műtéttől, csak egy dolog van, amit nem szeretnék, mégpedig az intubálás. Pedig muszáj lesz.

Amúgy azt hiszem, túl hamar meguntam a kinézetet. Számomra már túl egyszerű volt, de nem is igazán volt kedvem foglalkozni vele. Ezt most megpróbálom hosszabb ideig fent hagyni, de meglátjuk mi lesz belőle.

Továbbra is várom a versenyötleteket! J

Ahányszor csak felhozom a Thalassát, vagyis azt, hogy vissza szeretnék menni, veszekedés lesz a vége, és néha az is, hogy valaki sírni fog… ez pedig általában én vagyok, mert ennyire rohadtul érzékeny vagyok. Nagyon elegem van már abból, hogy anyám csak azt szajkózza állandóan, hogy fejezzem be a sulit, az iskola az első, stb.. Persze értem én az ő álláspontját is valamilyen szinten, mert tényleg sok sulit elkezdtem és hagytam abba, de ez annak is köszönhető, hogy nem tudom, mi szeretnék lenni, és keresem az utam. Na, jó, tudom, mi szeretnék lenni, de azt el is vetem mindig hamar. Ez egyébként az ápolói lenne, de mindig rá kell jönnöm, hogy a hiperérzékenységem miatt nem biztos, hogy ez a nekem való út. Mármint persze ennél a hivatásnál jó, ha valaki érzékeny, és empatikus, de nem olyan szinten, mint pl. én…

Szóval értem, hogy már elege van abból, hogy mindig félbehagyok mindent, de azt viszont nem tudom felfogni, hogy miért nem az egészségem az első, hisz ha annyira rosszul vagyok, mint mostanában már egy jó pár hónapja, akkor se dolgozni, se iskolába nem tudok járni, de ezt úgy érzem, ő nem képes megérteni, vagy én nem tudom…

Oké, erről ennyit, nem is akarok most mélyebben belemenni, lesz, ami lesz.

Tovább csak az olvassa, aki bírja a "haláli" dolgokat, persze nem csak az lesz...

Dienah blogger témája adta meg nekem a löketet, hogy írjak egy bejegyzést a tavalyi, és a mostani évről. Kicsit megkésve ugyan, hisz lassan február van, de szerintem ez nem gond. :)

2016

Körülbelül májusig egész jó volt, már a hangulatom szempontjából. Akkor még exemmel voltam együtt. Nem mondanám felhőtlennek a volt kapcsolatunkat, és túl izgalmasnak sem, inkább csak úgy elvoltunk. Utólag visszagondolva várható volt a szakítás, de nem épp úgy kellett volna megtörténnie, ahogy megtörtént. Értem ezalatt azt, hogy már előző este is elég közömbösen viselkedtünk egymással. Aznap pedig ő hozta fel: „látod te is, hogy nem stimmel valami”. Láttam, persze, csak éppenséggel nem akartam róla tudomást venni, elvakított a szerelem. Lényeg a lényeg, épp születésnapom volt, és Facebookon szakítottunk (manapság elég meglepő, mi?). Szerintem mondanom sem kell, hogy a hiperérzékenységem miatt mennyire megviselt a dolog, pedig csak fél évig tartott. Akkor egy ideig konkrétan nyugtatón éltem, máshogy nem tudtam elviselni a létezést.

Akkor még dolgoztam is egy idősotthonban, mosónőként. Bár így, ahogy most ezt leírtam, enyhe túlzásnak érzem, ugyanis 2016-tól javarészt táppénzen voltam. Igazából egyetlen dolog mentett meg szerintem a kirúgástól, hogy anya munkahelyén dolgoztam. Más biztosan elküldött volna ennyi hiányzás után. Egyébként mikor odamentem, utáltam vasalni, mert állandóan beállt tőle a hátam, mosógépet pedig azelőtt még csak be sem indítottam. Végül is elég hamar megszerettem a vasalást, valamiért teljesen megnyugtatott, és már olyan is előfordult, hogy itthon nekiestem a ruháknak csak úgy. Szerettem ott lenni.

Májusban elmentem „felvételizni” a Thalassa Házba, fel is vettek. Jobban akartam lenni, persze ez nem igazán jött össze. Még bőven a terápia befejezte előtt kiraktak onnan súlyos keretszegésért. Erről bővebben nem is szeretnék mesélni, azóta is bánom valamilyen szinten, de másrészt úgy gondolom, hogy minden okkal történik, s ennek így kellett lennie. Egyébként a Thalassában töltött idő alatt szűnt meg a munkahelyem, ugyanis annyit lehettem táppénzen, mint amennyit dolgoztam, és ez letelt. Maradhattam volna fizetés nélküli szabadságon, de nem akartam elvenni más elől a helyet, és munkaerő szempontjából amúgy is katasztrófa volt a hely.

Augusztusban megismertem a neten valakit, aki történetesen már a barátom november vége óta. Pontosabban előtte is voltunk már együtt egy picit, de annak akkor az én hibámból vége lett.

Szeptemberben elkezdtem a szoftverfejlesztő OKJ-t egy budapesti iskolában. Eleinte nagyon tetszett, egész jól be is tudtam járni, aztán egy idő után, ahogy már nem bírtam bent maradni a pánikrohamok miatt, elveszítettem az érdeklődésemet is ez irányba, de ez mindig változik, egyszer szeretem és érdekel, máskor utálom és abba akarom hagyni az egészet.

Összegzés: 2016 egy elég változatos év volt számomra. Sok minden történt, sok rossz, és néhány jó dolog is. Pozitív volt pl.: dolgozhattam, esélyt kaptam néhány dologra, iskolát kezdhettem, párkapcsolatom lett, sok új embert ismerhettem meg; negatívum pedig: ott hagytam a munkámat, vége lett az előző kapcsolatomnak, kiraktak a Thalassából, elveszítettem a számomra legfontosabb embereket.

2017-ért katt.