Azt mondják, nem hiányozhat olyan, akit nem is ismertél. Én ennek a szöges ellentétét állítom. Vannak ugyanis árvák, gyermektelen anyák és apák, vagyunk „mi”, és vannak „ők”. Mi, akiknek elvileg van szülőnk, és ők, akiknek ugyanígy van gyermekük. Persze leginkább arról tudok mesélni, írni, ami velem, illetve velünk történik.

Képzeljetek el egy olyan „családot”, ahol nincs jó reggelt, nincs jó éjszakát. Nem létezik a szeretleknek, vagy a hiányoztálnak egyetlen formája sem. Telefonon ritkán köszöntök egymásnak, általában csak az „én vagyok az” hangzik el. Nem igazán tudod, milyen valamelyik szülőd érintése, ölelése. Egyszer tök jól elbeszélgettek, aztán van, hogy hetekig egymáshoz sem szóltok.

 Jó, tudom, ezzel leírtam egy pár „családot”. De én eléggé hiperérzékeny vagyok, úgy általában is, ebben a témában pedig főleg.

Tudjátok, vagyok olyan naiv, hogy még mindig várok. Várok a pillanatra, a napra. A napra, ami valószínűleg csak fejben létezik. És lehet, hogy csak az enyémben, de ezt nem tudhatom. Hogy mi ez? Amikor leülünk beszélgetni. Minden olyan dologról, ami rólunk szól. És elmondjuk egymásnak, hogy ki mit lát, mit ronthatott el, mi az, amit jól csinált, hogy lehetett volna máshogy, miért lett minden olyan elbaszott, amilyen lett. Miért mutatjuk sokszor azt, hogy gyűlöljük a másikat. Miért nem tudjuk szeretni egymást. Illetve, miért nem tudtuk. Mert ennyi év után a változtatás szinte lehetetlen, legalábbis szerintem. Emlékszem, amikor 14 évesen az öngyilkossági kísérletem után pszichiátriára kerültem, megmondtam nekik, hogy amit tizennégy év alatt elrontottak, azt nem fogják tudni helyrehozni. Ezt hozzájuk vágtam akkor is, mikor Tündérhegyen voltam 2 éve. Ugyanazt a választ kaptam mindkétszer: „Nem 14/18 évet rontottunk el, hisz mikor kicsi voltál, ki pelenkázott, ki olvasott neked mesét, ki volt ott, mikor beteg voltál?...” és társai. Egy kis részem el tudja fogadni ezt a választ, de a nagyobbik már kevésbé. Nekem ez totál ugyanolyan, mint amikor megvesz valaki egy kiskutyát, hogy de aranyos, meg de szeretem, aztán ahogy nő, úgy lesz elfelejtve. Mert már nem aranyos. Már nem játszik annyit. Nagy lett… Szóval, valahogy így gondolhatta vajon anyám is? Akkor még aranyos voltam, és nem tudtam magamra vigyázni, ezért ott voltak, de ahogy elkezdtem önállósodni, akkor már nem? Tulajdonképpen jobban belegondolva rohadtul nem tudom elfogadni ezt a magyarázatot! Iszonyatosan dühös vagyok rájuk, nagyon sok dac van bennem velük szemben, gyűlölet és megvetés és harag…! Néha azt kívánom, bárcsak átéreznék. Bár tudnák, min megyek keresztül miattuk. Tény, hogy nem tudom én sem, mi zajlik bennük, ahogy ők sem azt, ami bennem.

Vegyes érzésekkel fogadom azt, amikor olyat olvasok, hogy valakinek rossz volt a kapcsolata a szüleivel, vagy a gyerekével, majd valahogy jó lett. Egyébként most is egy ilyen poszt olvasása után írom ezeket a sorokat. Egyrészt valamilyen szinten élteti bennem a reményt (a naivitást), hogy talán egyszer mi is járhatunk így… Másrészt pedig iszonyat rossz, mert valahol legbelül tudom jól, hogy sosem lesz anya-lánya, illetve apa-lánya kapcsolat közöttünk.

Soha nem leszünk család!