Nem tudom, mi tör rám állandóan mostanában, de valószínűleg a gyógyszerváltás miatt van. Aztán ki tudja, lehet, hogy csak el akarom hitetni még magammal is, nem csak másokkal, hogy amiatt van, mert nem akarom, hogy tudatosuljon bennem, mennyire elcseszett is vagyok. Iszonyatos félelmeim vannak, rettegek mindentől. Ez így nem élet. Bár eddig sem éltem, inkább csak valami vegetálásnak tudnám nevezni. Ezek a félelmek, meg a rohadt gondolataim kikészítenek. És nem tudom, mit tegyek, hogy elmúljanak.

Volt egy idő, amikor abban a hitben éltem, hogy rajtam már csak az elektrosokk-terápia segíthet, amit félig-meddig talán el is hiszek még most is. Mármint olyan szempontból, hogy ha átesnék egy ilyen kezelésen, lenne rá esély, hogy szó szerint csak vegetáljak, ne érezzek, ne gondoljak semmit, csak kapcsoljak "zombi-üzemmódba", vagy ez már csak a régimódi elektrosokkra érvényes? Mondjuk mindegy, úgysincs esélyem ilyesmire. 

Láttam egyszer egy újságból fotózott cikket, amiben az állt, hogy nem tudom, melyik országban a mentális betegeknél legális az eutanázia. Ó, bárcsak ott élhetnék! Teljesen biztos, hogy élnék ezzel a lehetőséggel. Egyszerűen... fáj kimondani, de nem akarok élni. Azt érzem, hogy nagyon, de nagyon fogytán van az erőm a létezéshez.

Az érdekes -  bár nem is tudom mennyire az -, hogy amikor viszonylag jól vagyok, akkor sem akarok élni, nem akarom folytatni a folyamatos küzdelmet, harcot önmagammal. Fárasztó. Nagyon! 

- csak úgy szökellnek ki a fejemből a jól megfogalmazott gondolataim, amiket "papírra" akarok vetni... - 

"Jól lenni" - tulajdonképpen ez mit is jelent? Most épp ezen gondolkozom. Van-e egyáltalán olyan, hogy jól vagyok, vagy csak elfogadom néha a jelenlegi helyzetet, belenyugszom, és ez a nyugodtság szétáramlik a testemben? Jó-jó, tudom, hogy az én valódi nyugodtságom csak a halállal teljesedhet ki. Szomorú, hogy ilyeneket írok, meg egyáltalán gondolok.

Volt már, aki irigyelte az életemet, mondván, "te mindig mindent megkapsz a szüleidtől". Na igen, itt kezdődnek a gondok, mivel ezt egy hülye picsa ismerősöm mondogatta, akinek csak a pénz számít. És igen, való igaz, hogy sok mindent megkaptam/megkapok, amit szeretnék, aminek anyagi vonzata van, viszont az ilyen emberek (sajnos?) sosem fogják megérteni, hogy mit jelent szeretet nélkül felnőni. 

Apámnak egyébként volt mostanában elég sok olyan szava, mondata van, amivel megbánt. Ő is eléggé pénzcentrikus személyiség. Egy rokonunknak, aki nem túl pénzes, nemrég született gyereke, apám csak annyit mondott, "pénz nélkül minek gyerek?"... Szerintem ez elég undorító hozzáállás, kezdem kapisgálni, miért olyan velem, amilyen, azt hiszem.

Ja, meg még régebben, pár évvel ezelőtt megkérdeztem tőle, hogy miért nem lehet testvérem. Válasz: csak szarabb lenne tőle a világ. 

Ezek csak ilyen kis gondolatfoszlányok, muszáj volt kiírnom magamból őket.