Egy borderlány naplója
Minden reggel maszkot húzok, hogy mosolyogni láthass

Gyógyszer = változás?

2016.12.29. 20:59, Liliana

Nemrég, maximum egy hónapja a dokimmal váltottunk egy bizonyos Olwexya nevezetű gyógyszerre. 150 mg-al kezdtük (ajánlatos 75-tel), és elég hamar meg lett emelve 300-ra. Először azt mondta, hogy reggel-délbe szedjek 150-150-et, de mivel én a déli gyógyszereket szinte mindig elfelejtettem beszedni, ezért rákérdeztem, hogy nem e lehetne reggel bevenni mindet. A válasz persze az volt, hogy miért is ne, nyugodtan szedjem úgy. Egyébként utána olvastam, hogy mi is ez, írták, hogy erősen addiktív szer… Ennek nagyon nem örültem. Mindegy is.

Aznap, mikor bevettem reggel a 300-at, ne tudjátok meg, mit éltem át. Erről külön bejegyzést akartam írni, de inkább berakom ide.

„Mi történt velem december 9-én?”

Ha nagyon röviden, és tömören kellene megfogalmaznom, annyit mondanék: lövésem sincs.
De úgy érzem, muszáj kiírnom magamból, szóval megpróbálom megfogalmazni.

Kis előzményként annyit hozzátennék, hogy aznap lett megemelve az Olwexya adagom a kétszeresére, és reggel vettem be mindet, illetve írtam az „elvesztett” legjobb barátnőmnek idegenemnek egy szép hosszú levelet. Hogy őszinte legyek, utóbbi eléggé megviselt, sírva írtam meg, és utána sem bírtam abbahagyni. Régóta vártam már arra, hogy megírhassam a levelet – természetesen megtehettem volna hamarabb is, de a megérzéseim azt súgták, várjak még vele. December 9-én viszont úgy éreztem, elérkezett az idő. Mikor utoljára beszéltem vele, mondhatni össze is vesztünk (ez augusztus 20-án történt). Volt egy olyan mondata, hogy „Ezek után viszont átgondolhatod, hogy érdemes-e tartanunk a kapcsolatot”… Persze azért én sem voltam akkor túlságosan kedves vele. Beszéltünk a kapcsolatunk megromlásáról is, és amiket írt, abból nekem teljesen az jött le, hogy az én hibám az egész, és hogy nem vagyok jó ember. Utána még napokig „mantráztam” magamnak, hogy „Szar ember vagy! Szar ember vagy!” Végül azért rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van, bár néha még a mai napig elbizonytalanodom ebben. A levélre egyébként még nem kaptam választ, de tudom, egyszerűen érzem, hogy fogok, csak kell neki egy kis idő.

Valószínűleg egyébként az Olwexya válthatta ki belőlem azt, amit le fogok most ide írni nektek. Szimpla rosszkedvvel és szorongással kezdődött minden, ebben semmi meglepő nincs, elég gyakran előfordul ez. Mivel az utóbbi időben újra elkezdtem vagdosni magam a feszültségoldás miatt, ezért hát elővettem a pengémet, amit egy jó ideig csak bámultam, fogdostam, forgattam a kezemben. Már ekkor éreztem, hogy valami „nagyobb” baj lesz, s nem is tévedtem. Először csak a „hangok” jöttek, elkezdtek veszekedni a fejemben, ha szépen akarom mondani. Tipikusan, ahogy a filmekben is, volt egy angyalom és egy ördögöm. Az egyik természetesen mondta, hogy ne tedd, nincs értelme, rakd le a pengét, de a másik… ő csak a nagyon erős késztetéseket hozta elő belőlem. Persze győzött a gonosz, elkezdtem vágni magam. Oké-oké, nincs semmi baj, vágsz egy párat, nem túl mélyre, aztán minden rendbe jön – gondoltam én. Ám nem így lett. Minden egyre csak felerősödött, s én csak nyugalmat és csendet akartam, semmi mást, ezért vágtam még – még – még. Jött egy olyan érzés is, hogy szétrobban az egész fejem. Mintha a sok rossz dolog távozni akarna belőlem, de nem tud, körbezárják a „falak”. A nyomást később a nyakamban, és a hasamban is éreztem, erősödött, mint minden rossz. Néha kimentem rágyújtani, olyankor csak jártam körbe-körbe a betonos részen kint, gondolván, hogy jobb lesz, ha kimászkálom magamból… Neeem, nehogy azt higgyétek, hogy ilyen egyszerűen ment. Jött az olyan gondolatom, hogy ha a tokom elvágom, akkor ott ki tud szállni belőlem a sátán (nem tudom máshogy fogalmazni, pokoli volt, amit átéltem, a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám). Persze nem vágtam a torkom… amúgy pár napja ekkor már bennem volt, hogy az arcomat akarom szétvagdosni – magam sem tudom, miért. Mindeközben végig beszéltem, de igazából ugyanazokat ismételgettem, főleg: Nem! Segíts! Istenem! (egyébként a hívőség távol áll tőlem) Valami visszatartott, hogy szóljak a szüleimnek, akiket egyébként csak egy rohadt fal választott el tőlem. Ezalatt végig vagdostam magam, de mivel semmi sem akart elmúlni, ezért csak ráfeküdtem a kezembe, és haláli nyugalommal beleb…tam a pengét a kezembe. Ez volt az első olyan vágásom, amelyet varrni kellett volna. Utána persze lett még. Nagyjából itt eszméltem, hogy segítség kellene, mert ha így haladok, közel kerülhetek az öngyilkossághoz is akár – na nem abból az egy vágásból kiindulva. Még ezelőtt a vágás előtt teljesen azt éreztem, hogy valaki uralni akar, és a halálomat szeretné.

Szóval szóltam anyának, aki nem is igazán tudott mit kezdeni a helyzettel, ami persze érthető. Totál kifordultam magamból, sosem volt még velem ilyen. Bevettem pár Rivotrilt, aztán jobb lett, de nem aludtam egyedül, muszáj voltam áthívni a barátomat, nem mertem magam lenni.


Nos, kb. ennyi történt, ami talán (?) így leírva nem olyan vészes, de átélni szörnyű volt. Végül most már nem szedem ezt a mocskot, visszaálltunk a régi gyógyszereimre, amikkel akkor teljesen jól voltam. Most viszont rohadtul NEM. Olyan érzékeny lettem, hogy az valami hihetetlen, ma is jó párszor elsírtam magam apám miatt. Tudom, hogy így vagy úgy, de csak tönkretesszük egymást, mégsem tud rajta egyikünk sem változtatni. Majd meglátjuk, mi lesz, de szeretnék minél hamarabb elköltözni itthonról. Amint csak lehet, elhúzok innen.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
Még nincs hozzászólás.
 
Friss tartalmak

Cikkek: Carrie Fisher mondatai
Blog: Gyógyszer = változás?

 
Menü
 
Liliana

"Úgy tûnik, pár évente összekaparom a széthullott életemet, azután újrakezdek mindent a semmibõl. Mindegy, mibe fogok, mindegy, milyen elszántan próbálkozom; úgy tûnik, nem tudok felkapaszkodni a boldogság, a siker és a biztonság szédítõen magas csúcsaira, mint mások. Szeretnék elérni egy pontot, amikor egy pillanatra abbahagyok minden munkát, körbenézek, megkönnyebbülten felsóhajtok, és azt gondolom: végre ott vagyok, ahol lenni akartam! Valami hiányzik, tudod? Az életnek az a különleges varázsa, amit éreznem kéne... de a varázslatnak nyoma sincs."

Liliana ; 20 éves ; budapesti ; piercing ; tetoválás ; szemüveg ; vörös haj ; rajzolás ; fotózás ; szoftverfejlesztő ; kapcsolatban ; álmodozó ; realista ;

> Többet?

 
Chat
 
Az oldal
Szerkesztő: Liliana
Indulás: 2011. 09. 10.
Szolgáltató: G-Portál
Téma: Mentális betegségek + blog
Facebook: depressed.gp
Jelenlegi design: Linda, Ninaa