Sajnálom, hogy nem írtam/hoztam cikkeket egy ideje, de kórházban voltam, és mióta kint vagyok, azóta sem alakulnak jól a dolgok…

Elég sok mindenen jár az agyam, folyamatosan csak gondolkozom, mindent túlkomplikálok, mindenért magamat hibáztatom, olyan „semmi-sem-jó” állapotban vagyok mostanában. Csak hogy egy kicsit a gondolataimról is írjak…

Anno, amikor még volt „Rólam” menüpont az oldalon, abba bele volt írva, hogy a legnagyobb álmom az, hogy ápolónő lehessek. Nos, ez a mai napig sem változott, gyermekkorom óta ez lebeg a szemeim előtt. Nagyon sokat gondolkozom azon, hogy egyáltalán van-e esélyem rá. Nem is a lelkiállapotom, betegségeim, hanem a vágásaim miatt. Sanszos, hogy az egészségügyi alkalmasságin nem mennék át. Főleg, hogy mostanában nagyon durván szétvagdaltam magam, sikerült olyanokat is, amiket össze kellett volna varrni, de végül is kisebb-nagyobb sikerrel csak próbáltuk összehúzva leragasztani.
Viszont nézegettem a felvételit, és láttam, hogy 2017-től már beszámítják az angol érettségit is, ami nekem 82% lett, s ha letennék egy nyelvvizsgát még mellé, esetleg újraérettségiznék informatikából, akkor akár a Semmelweis Egyetemre is lenne esélyem, ráadásul elég nagy. Legalábbis az előző évek ponthatárait nézve.  Elég ambivalens érzéseim vannak ezzel az ápolói dologgal. Tényleg nagyon szeretném, úgy érzem, hogy mást nem is tudnék dolgozni, hiába járok most ebbe a szoftverfejlesztő iskolába. Viszont azt is tudom jól, hogy valószínűleg iszonyatosan megviselnének a beteg emberek, a 12 órázás, meg úgy minden negatívum, ami ezzel a munkakörrel jár.

Illetve az a helyzet, hogy ebben az iskolában is folyamatosan pánikrohamaim vannak, ha bent kell lenni, nem is vagyok sokat ott. Nem tudom, hogy ebben tudnék-e változni, ha az ápolóira járnék. Azt hiszem, be fogom adni a jelentkezést, aztán majd meglátjuk.

Amikor bementem a kórházba, akkor egy nagyon jó barátom kísért be, ott ült velem végig, megvárta a betegfelvételt is. Egy nap kivételével mindig bejött hozzám a látogatási időben. Az addig oké, hogy „nagyon jó barátnak” hívtam őt az előbb, de nem hittem, hogy ennyire számítok neki. Hisz sosem volt mellettem senki ennyire, mint ő… Aztán végül is úgy alakult, hogy össze is jöttünk november 28-án. Mellette nagyon boldog tudok lenni, viszont ha fizikailag nincs velem, akkor sajnos már annyira nem. Totál magam alatt vagyok, ha nincs a közelemben. Egyszerűen csak azt érzem, kell, hogy vigyázzon rám valaki, pontosabban ő. Viszont nagyon félek attól, hogy tönkre fogom tenni a betegségem miatt őt is, és a kapcsolatunkat is. Próbálok „normális” lenni, de iszonyat nehéz. Amikor úgymond bekattanok, akkor nem számít semmi sem, az sem, hogy ő van nekem. Csak a vagdosáson jár az eszem, az van bennem, hogy ha vágok, akkor kijön belőlem minden rossz és gonosz. De amúgy azt is tudom, hogy nem lehet mindig velem, meg kell hagynom neki a magánéletét is nyilván. Meg amúgy sem akarok mindig a nyakán lógni. Annyi félelmem van, és nem tudom, mit kezdjek velük. Nagyon szorongok állandóan, nem segít ezen a gyógyszer sem, semmi.

Egyelőre ennyi, majd még jelentkezem!