Hello mindenki!

Pfh, meglepő módon megint eltűntem. Mindig ezt csinálom, de vajon miért? Azt érzem, sokkal jobb, ha kiírom magamból, ami történik velem, s mégsem teszem. Itt most nem csak a blogra gondolok, hanem egyébként sem írok sehova (pl. jegyzettömb, vagy akármi). Talán azért, mert nem érzem, hogy bárkit is érdekelne. Vagy feleslegesen jártatom a számat (ujjaimat). De ha nem is olvassa senki, attól még tök jó érzés kiírni magamból. Mindegy.

Nagyon sokszor belekezdtem egyébként egy-egy bejegyzésbe. Van, amit el is mentettem, de nem publikáltam, mert nem fejeztem be. Mindig nekiláttam, aztán elkezdtem foglalkozni más dolgokkal, és így már azt éreztem, hitelességét veszíti az írásom(?). 

Na, kórház... körülbelül 3 hónapot végigcsináltam belőle. Aztán kiraktak keretszegés miatt. De ne ugorjunk ennyire előre. Volt, mikor élveztem, hogy bent vagyok, s bejárhatok, és természetesen volt, amikor a hátam közepére sem kívántam ezt az egészet. 

Nehéz, iszonyatosan. Kegyetlenül fáj, annyi igazságot megtudsz, olyan dolgokra látsz rá, amikre eddig nem is mertél még csak gondolni sem. Ők viszont rávilágítanak a dolgok miértjére, bár a választ saját magadnak kell megtalálnod, az ottani emberek csak segítenek. Egyfajta útmutatást, "mankókat" kapsz, az, hogy te mit kezdesz vele, az már a te dolgod (én például egész szépen elbasztam mindent). Jó volt bent a közösség,  olyan szintű összetartást éreztem ott, mint még soha sehol máshol.

Mindenki valamilyen problémával érkezett oda, így nem volt olyan, hogy bárki is elítélne valakit a baja miatt. Nem úgy, mint 'kint'. A való életben sokan elítélik a betegeket, főleg a mentálisokat - tapasztalataim alapján. Meg sokan azt mondják, hogy nincs is semmi bajunk. Mert nem látnak bele, sőt, nem is akarnak belelátni, megérteni. Pedig a megértés számunkra nagyon fontos tud lenni, főleg a szeretteinktől, de tőlük sem feltétlen kapjuk meg.

Nagyon megszerettem a benti emberek nagy részét, talán pont az előző bekezdésben leírtak miatt. Természetesen volt, akivel szinte semmit nem beszéltem, meg volt, akivel nagyon sokat. 

Az idő múlásával azt éreztem, hogy nem teszem oda magam a terápiába, szinte egyáltalán. Végigültem a csoportokat, ott voltam mindenhol, ahol kellett, de valahogy mégsem... és talán emiatt alakult ki a súlyos  keretszegésem (amit nem szeretnék itt leírni, legyen elég ennyi). Természetesen megbántam, elrontottam megint mindent, legalábbis ezt érzem. Ráadásul azt éreztem, hogy elkezdtem kötődni a helyhez, ami nem jó.  Ha tovább maradtam volna, tuti nem akartam volna eljönni.

Azóta munkát keresek, persze gondolkoztam a sulin is, elég sokat, de... anyámék szerint nem engedhetjük meg magunknak (emiatt is kegyetlenül haragszom rájuk...).