Egy borderlány naplója
Minden reggel maszkot húzok, hogy mosolyogni láthass

Családi összevisszaság

2017.01.12. 20:02, Liliana

Azt mondják, nem hiányozhat olyan, akit nem is ismertél. Én ennek a szöges ellentétét állítom. Vannak ugyanis árvák, gyermektelen anyák és apák, vagyunk „mi”, és vannak „ők”. Mi, akiknek elvileg van szülőnk, és ők, akiknek ugyanígy van gyermekük. Persze leginkább arról tudok mesélni, írni, ami velem, illetve velünk történik.

Képzeljetek el egy olyan „családot”, ahol nincs jó reggelt, nincs jó éjszakát. Nem létezik a szeretleknek, vagy a hiányoztálnak egyetlen formája sem. Telefonon ritkán köszöntök egymásnak, általában csak az „én vagyok az” hangzik el. Nem igazán tudod, milyen valamelyik szülőd érintése, ölelése. Egyszer tök jól elbeszélgettek, aztán van, hogy hetekig egymáshoz sem szóltok.

 Jó, tudom, ezzel leírtam egy pár „családot”. De én eléggé hiperérzékeny vagyok, úgy általában is, ebben a témában pedig főleg.

Tudjátok, vagyok olyan naiv, hogy még mindig várok. Várok a pillanatra, a napra. A napra, ami valószínűleg csak fejben létezik. És lehet, hogy csak az enyémben, de ezt nem tudhatom. Hogy mi ez? Amikor leülünk beszélgetni. Minden olyan dologról, ami rólunk szól. És elmondjuk egymásnak, hogy ki mit lát, mit ronthatott el, mi az, amit jól csinált, hogy lehetett volna máshogy, miért lett minden olyan elbaszott, amilyen lett. Miért mutatjuk sokszor azt, hogy gyűlöljük a másikat. Miért nem tudjuk szeretni egymást. Illetve, miért nem tudtuk. Mert ennyi év után a változtatás szinte lehetetlen, legalábbis szerintem. Emlékszem, amikor 14 évesen az öngyilkossági kísérletem után pszichiátriára kerültem, megmondtam nekik, hogy amit tizennégy év alatt elrontottak, azt nem fogják tudni helyrehozni. Ezt hozzájuk vágtam akkor is, mikor Tündérhegyen voltam 2 éve. Ugyanazt a választ kaptam mindkétszer: „Nem 14/18 évet rontottunk el, hisz mikor kicsi voltál, ki pelenkázott, ki olvasott neked mesét, ki volt ott, mikor beteg voltál?...” és társai. Egy kis részem el tudja fogadni ezt a választ, de a nagyobbik már kevésbé. Nekem ez totál ugyanolyan, mint amikor megvesz valaki egy kiskutyát, hogy de aranyos, meg de szeretem, aztán ahogy nő, úgy lesz elfelejtve. Mert már nem aranyos. Már nem játszik annyit. Nagy lett… Szóval, valahogy így gondolhatta vajon anyám is? Akkor még aranyos voltam, és nem tudtam magamra vigyázni, ezért ott voltak, de ahogy elkezdtem önállósodni, akkor már nem? Tulajdonképpen jobban belegondolva rohadtul nem tudom elfogadni ezt a magyarázatot! Iszonyatosan dühös vagyok rájuk, nagyon sok dac van bennem velük szemben, gyűlölet és megvetés és harag…! Néha azt kívánom, bárcsak átéreznék. Bár tudnák, min megyek keresztül miattuk. Tény, hogy nem tudom én sem, mi zajlik bennük, ahogy ők sem azt, ami bennem.

Vegyes érzésekkel fogadom azt, amikor olyat olvasok, hogy valakinek rossz volt a kapcsolata a szüleivel, vagy a gyerekével, majd valahogy jó lett. Egyébként most is egy ilyen poszt olvasása után írom ezeket a sorokat. Egyrészt valamilyen szinten élteti bennem a reményt (a naivitást), hogy talán egyszer mi is járhatunk így… Másrészt pedig iszonyat rossz, mert valahol legbelül tudom jól, hogy sosem lesz anya-lánya, illetve apa-lánya kapcsolat közöttünk.

Soha nem leszünk család!

Gondolatfoszlányok #1

2017.01.02. 22:59, Liliana
- ki akarok szállni.

Nem tudom, mi tör rám állandóan mostanában, de valószínűleg a gyógyszerváltás miatt van. Aztán ki tudja, lehet, hogy csak el akarom hitetni még magammal is, nem csak másokkal, hogy amiatt van, mert nem akarom, hogy tudatosuljon bennem, mennyire elcseszett is vagyok. Iszonyatos félelmeim vannak, rettegek mindentől. Ez így nem élet. Bár eddig sem éltem, inkább csak valami vegetálásnak tudnám nevezni. Ezek a félelmek, meg a rohadt gondolataim kikészítenek. És nem tudom, mit tegyek, hogy elmúljanak.

Volt egy idő, amikor abban a hitben éltem, hogy rajtam már csak az elektrosokk-terápia segíthet, amit félig-meddig talán el is hiszek még most is. Mármint olyan szempontból, hogy ha átesnék egy ilyen kezelésen, lenne rá esély, hogy szó szerint csak vegetáljak, ne érezzek, ne gondoljak semmit, csak kapcsoljak "zombi-üzemmódba", vagy ez már csak a régimódi elektrosokkra érvényes? Mondjuk mindegy, úgysincs esélyem ilyesmire. 

Láttam egyszer egy újságból fotózott cikket, amiben az állt, hogy nem tudom, melyik országban a mentális betegeknél legális az eutanázia. Ó, bárcsak ott élhetnék! Teljesen biztos, hogy élnék ezzel a lehetőséggel. Egyszerűen... fáj kimondani, de nem akarok élni. Azt érzem, hogy nagyon, de nagyon fogytán van az erőm a létezéshez.

Az érdekes -  bár nem is tudom mennyire az -, hogy amikor viszonylag jól vagyok, akkor sem akarok élni, nem akarom folytatni a folyamatos küzdelmet, harcot önmagammal. Fárasztó. Nagyon! 

- csak úgy szökellnek ki a fejemből a jól megfogalmazott gondolataim, amiket "papírra" akarok vetni... - 

"Jól lenni" - tulajdonképpen ez mit is jelent? Most épp ezen gondolkozom. Van-e egyáltalán olyan, hogy jól vagyok, vagy csak elfogadom néha a jelenlegi helyzetet, belenyugszom, és ez a nyugodtság szétáramlik a testemben? Jó-jó, tudom, hogy az én valódi nyugodtságom csak a halállal teljesedhet ki. Szomorú, hogy ilyeneket írok, meg egyáltalán gondolok.

Volt már, aki irigyelte az életemet, mondván, "te mindig mindent megkapsz a szüleidtől". Na igen, itt kezdődnek a gondok, mivel ezt egy hülye picsa ismerősöm mondogatta, akinek csak a pénz számít. És igen, való igaz, hogy sok mindent megkaptam/megkapok, amit szeretnék, aminek anyagi vonzata van, viszont az ilyen emberek (sajnos?) sosem fogják megérteni, hogy mit jelent szeretet nélkül felnőni. 

Apámnak egyébként volt mostanában elég sok olyan szava, mondata van, amivel megbánt. Ő is eléggé pénzcentrikus személyiség. Egy rokonunknak, aki nem túl pénzes, nemrég született gyereke, apám csak annyit mondott, "pénz nélkül minek gyerek?"... Szerintem ez elég undorító hozzáállás, kezdem kapisgálni, miért olyan velem, amilyen, azt hiszem.

Ja, meg még régebben, pár évvel ezelőtt megkérdeztem tőle, hogy miért nem lehet testvérem. Válasz: csak szarabb lenne tőle a világ. 

Ezek csak ilyen kis gondolatfoszlányok, muszáj volt kiírnom magamból őket.

Gyógyszer = változás?

2016.12.29. 20:59, Liliana

Nemrég, maximum egy hónapja a dokimmal váltottunk egy bizonyos Olwexya nevezetű gyógyszerre. 150 mg-al kezdtük (ajánlatos 75-tel), és elég hamar meg lett emelve 300-ra. Először azt mondta, hogy reggel-délbe szedjek 150-150-et, de mivel én a déli gyógyszereket szinte mindig elfelejtettem beszedni, ezért rákérdeztem, hogy nem e lehetne reggel bevenni mindet. A válasz persze az volt, hogy miért is ne, nyugodtan szedjem úgy. Egyébként utána olvastam, hogy mi is ez, írták, hogy erősen addiktív szer… Ennek nagyon nem örültem. Mindegy is.

Aznap, mikor bevettem reggel a 300-at, ne tudjátok meg, mit éltem át. Erről külön bejegyzést akartam írni, de inkább berakom ide.

„Mi történt velem december 9-én?”

Ha nagyon röviden, és tömören kellene megfogalmaznom, annyit mondanék: lövésem sincs.
De úgy érzem, muszáj kiírnom magamból, szóval megpróbálom megfogalmazni.

Kis előzményként annyit hozzátennék, hogy aznap lett megemelve az Olwexya adagom a kétszeresére, és reggel vettem be mindet, illetve írtam az „elvesztett” legjobb barátnőmnek idegenemnek egy szép hosszú levelet. Hogy őszinte legyek, utóbbi eléggé megviselt, sírva írtam meg, és utána sem bírtam abbahagyni. Régóta vártam már arra, hogy megírhassam a levelet – természetesen megtehettem volna hamarabb is, de a megérzéseim azt súgták, várjak még vele. December 9-én viszont úgy éreztem, elérkezett az idő. Mikor utoljára beszéltem vele, mondhatni össze is vesztünk (ez augusztus 20-án történt). Volt egy olyan mondata, hogy „Ezek után viszont átgondolhatod, hogy érdemes-e tartanunk a kapcsolatot”… Persze azért én sem voltam akkor túlságosan kedves vele. Beszéltünk a kapcsolatunk megromlásáról is, és amiket írt, abból nekem teljesen az jött le, hogy az én hibám az egész, és hogy nem vagyok jó ember. Utána még napokig „mantráztam” magamnak, hogy „Szar ember vagy! Szar ember vagy!” Végül azért rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van, bár néha még a mai napig elbizonytalanodom ebben. A levélre egyébként még nem kaptam választ, de tudom, egyszerűen érzem, hogy fogok, csak kell neki egy kis idő.

Valószínűleg egyébként az Olwexya válthatta ki belőlem azt, amit le fogok most ide írni nektek. Szimpla rosszkedvvel és szorongással kezdődött minden, ebben semmi meglepő nincs, elég gyakran előfordul ez. Mivel az utóbbi időben újra elkezdtem vagdosni magam a feszültségoldás miatt, ezért hát elővettem a pengémet, amit egy jó ideig csak bámultam, fogdostam, forgattam a kezemben. Már ekkor éreztem, hogy valami „nagyobb” baj lesz, s nem is tévedtem. Először csak a „hangok” jöttek, elkezdtek veszekedni a fejemben, ha szépen akarom mondani. Tipikusan, ahogy a filmekben is, volt egy angyalom és egy ördögöm. Az egyik természetesen mondta, hogy ne tedd, nincs értelme, rakd le a pengét, de a másik… ő csak a nagyon erős késztetéseket hozta elő belőlem. Persze győzött a gonosz, elkezdtem vágni magam. Oké-oké, nincs semmi baj, vágsz egy párat, nem túl mélyre, aztán minden rendbe jön – gondoltam én. Ám nem így lett. Minden egyre csak felerősödött, s én csak nyugalmat és csendet akartam, semmi mást, ezért vágtam még – még – még. Jött egy olyan érzés is, hogy szétrobban az egész fejem. Mintha a sok rossz dolog távozni akarna belőlem, de nem tud, körbezárják a „falak”. A nyomást később a nyakamban, és a hasamban is éreztem, erősödött, mint minden rossz. Néha kimentem rágyújtani, olyankor csak jártam körbe-körbe a betonos részen kint, gondolván, hogy jobb lesz, ha kimászkálom magamból… Neeem, nehogy azt higgyétek, hogy ilyen egyszerűen ment. Jött az olyan gondolatom, hogy ha a tokom elvágom, akkor ott ki tud szállni belőlem a sátán (nem tudom máshogy fogalmazni, pokoli volt, amit átéltem, a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám). Persze nem vágtam a torkom… amúgy pár napja ekkor már bennem volt, hogy az arcomat akarom szétvagdosni – magam sem tudom, miért. Mindeközben végig beszéltem, de igazából ugyanazokat ismételgettem, főleg: Nem! Segíts! Istenem! (egyébként a hívőség távol áll tőlem) Valami visszatartott, hogy szóljak a szüleimnek, akiket egyébként csak egy rohadt fal választott el tőlem. Ezalatt végig vagdostam magam, de mivel semmi sem akart elmúlni, ezért csak ráfeküdtem a kezembe, és haláli nyugalommal beleb…tam a pengét a kezembe. Ez volt az első olyan vágásom, amelyet varrni kellett volna. Utána persze lett még. Nagyjából itt eszméltem, hogy segítség kellene, mert ha így haladok, közel kerülhetek az öngyilkossághoz is akár – na nem abból az egy vágásból kiindulva. Még ezelőtt a vágás előtt teljesen azt éreztem, hogy valaki uralni akar, és a halálomat szeretné.

Szóval szóltam anyának, aki nem is igazán tudott mit kezdeni a helyzettel, ami persze érthető. Totál kifordultam magamból, sosem volt még velem ilyen. Bevettem pár Rivotrilt, aztán jobb lett, de nem aludtam egyedül, muszáj voltam áthívni a barátomat, nem mertem magam lenni.


Nos, kb. ennyi történt, ami talán (?) így leírva nem olyan vészes, de átélni szörnyű volt. Végül most már nem szedem ezt a mocskot, visszaálltunk a régi gyógyszereimre, amikkel akkor teljesen jól voltam. Most viszont rohadtul NEM. Olyan érzékeny lettem, hogy az valami hihetetlen, ma is jó párszor elsírtam magam apám miatt. Tudom, hogy így vagy úgy, de csak tönkretesszük egymást, mégsem tud rajta egyikünk sem változtatni. Majd meglátjuk, mi lesz, de szeretnék minél hamarabb elköltözni itthonról. Amint csak lehet, elhúzok innen.

„Kicsit” visszaestem

2016.12.14. 11:26, Liliana

Sajnálom, hogy nem írtam/hoztam cikkeket egy ideje, de kórházban voltam, és mióta kint vagyok, azóta sem alakulnak jól a dolgok…

Elég sok mindenen jár az agyam, folyamatosan csak gondolkozom, mindent túlkomplikálok, mindenért magamat hibáztatom, olyan „semmi-sem-jó” állapotban vagyok mostanában. Csak hogy egy kicsit a gondolataimról is írjak…

Anno, amikor még volt „Rólam” menüpont az oldalon, abba bele volt írva, hogy a legnagyobb álmom az, hogy ápolónő lehessek. Nos, ez a mai napig sem változott, gyermekkorom óta ez lebeg a szemeim előtt. Nagyon sokat gondolkozom azon, hogy egyáltalán van-e esélyem rá. Nem is a lelkiállapotom, betegségeim, hanem a vágásaim miatt. Sanszos, hogy az egészségügyi alkalmasságin nem mennék át. Főleg, hogy mostanában nagyon durván szétvagdaltam magam, sikerült olyanokat is, amiket össze kellett volna varrni, de végül is kisebb-nagyobb sikerrel csak próbáltuk összehúzva leragasztani.
Viszont nézegettem a felvételit, és láttam, hogy 2017-től már beszámítják az angol érettségit is, ami nekem 82% lett, s ha letennék egy nyelvvizsgát még mellé, esetleg újraérettségiznék informatikából, akkor akár a Semmelweis Egyetemre is lenne esélyem, ráadásul elég nagy. Legalábbis az előző évek ponthatárait nézve.  Elég ambivalens érzéseim vannak ezzel az ápolói dologgal. Tényleg nagyon szeretném, úgy érzem, hogy mást nem is tudnék dolgozni, hiába járok most ebbe a szoftverfejlesztő iskolába. Viszont azt is tudom jól, hogy valószínűleg iszonyatosan megviselnének a beteg emberek, a 12 órázás, meg úgy minden negatívum, ami ezzel a munkakörrel jár.

Illetve az a helyzet, hogy ebben az iskolában is folyamatosan pánikrohamaim vannak, ha bent kell lenni, nem is vagyok sokat ott. Nem tudom, hogy ebben tudnék-e változni, ha az ápolóira járnék. Azt hiszem, be fogom adni a jelentkezést, aztán majd meglátjuk.

Amikor bementem a kórházba, akkor egy nagyon jó barátom kísért be, ott ült velem végig, megvárta a betegfelvételt is. Egy nap kivételével mindig bejött hozzám a látogatási időben. Az addig oké, hogy „nagyon jó barátnak” hívtam őt az előbb, de nem hittem, hogy ennyire számítok neki. Hisz sosem volt mellettem senki ennyire, mint ő… Aztán végül is úgy alakult, hogy össze is jöttünk november 28-án. Mellette nagyon boldog tudok lenni, viszont ha fizikailag nincs velem, akkor sajnos már annyira nem. Totál magam alatt vagyok, ha nincs a közelemben. Egyszerűen csak azt érzem, kell, hogy vigyázzon rám valaki, pontosabban ő. Viszont nagyon félek attól, hogy tönkre fogom tenni a betegségem miatt őt is, és a kapcsolatunkat is. Próbálok „normális” lenni, de iszonyat nehéz. Amikor úgymond bekattanok, akkor nem számít semmi sem, az sem, hogy ő van nekem. Csak a vagdosáson jár az eszem, az van bennem, hogy ha vágok, akkor kijön belőlem minden rossz és gonosz. De amúgy azt is tudom, hogy nem lehet mindig velem, meg kell hagynom neki a magánéletét is nyilván. Meg amúgy sem akarok mindig a nyakán lógni. Annyi félelmem van, és nem tudom, mit kezdjek velük. Nagyon szorongok állandóan, nem segít ezen a gyógyszer sem, semmi.


Egyelőre ennyi, majd még jelentkezem!

Magány

2016.11.15. 15:34, Liliana

Tegnap elég rosszul voltam, elkezdtem írni egy posztot a blogba, de végül nem küldtem el. Nagyon magányosnak és szeretethiányosnak éreztem magam, valamiért előjöttek ezek az érzések. Természetesen nekiálltam tumblr-t nézegetni, ami csak rátett egy lapáttal... voltak ott vagdosós képek is, azok sem segítettek, csak vagdosni akartam tőlük magam. Végül persze nem tettem meg, úgy éreztem, van bennem annyi tartás, hogy ne csináljam.

Iszonyúan hiányzik, hogy legyen mellettem valaki, pontosabban egy pasi. Néha azt érzem, hogy totálisan kapcsolatfüggő vagyok, bár aztán mindig belegondolok, hogy ez talán mégsem igaz. Ugyanis ha kapcsolatban voltam valakivel, általában szabadulni akartam belőle. Viszont amikor nincs senkim, akkor vágyom rá. Valahogy sosem jó az, ami épp van. Talán ez a borderline egyik tünete lenne? Hm, nem tudom. 

Utoljára májusban volt barátom, mármint akkor szakítottunk. Eléggé megviselt. Épp orvosnál voltam, mikor szakított velem Facebookon. Apám egy villamosmegállóra volt tőlem, de olyan pánikrohamom volt, hogy alig bírtam elmenni hozzá. Végül ő vitt haza, napokig csak sírtam, nem mentem sehova, nem ettem, nem ittam, nyugtatókon éltem. Nem vagyok büszke arra a pár napra, de szerintem viszonylag hamar összekaptam magam ebből az állapotból, ami jó. Azért még mindig szenvedek miatta elég sokat, sajnos vagyok olyan hülye, hogy nézegetem az adatlapját, ahol ott vannak a képek az új barátnőjével... Viszont tudom, hogy lesz jobb, és teljesen pozitívan állok a dolgokhoz.

Tudom jól, hogy miért jött elő bennem ez az érzés, de nem igazán szeretnék most még írni róla.

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 
Friss tartalmak

Cikkek: Carrie Fisher mondatai
Blog: Gyógyszer = változás?

 
Menü
 
Liliana

"Úgy tûnik, pár évente összekaparom a széthullott életemet, azután újrakezdek mindent a semmibõl. Mindegy, mibe fogok, mindegy, milyen elszántan próbálkozom; úgy tûnik, nem tudok felkapaszkodni a boldogság, a siker és a biztonság szédítõen magas csúcsaira, mint mások. Szeretnék elérni egy pontot, amikor egy pillanatra abbahagyok minden munkát, körbenézek, megkönnyebbülten felsóhajtok, és azt gondolom: végre ott vagyok, ahol lenni akartam! Valami hiányzik, tudod? Az életnek az a különleges varázsa, amit éreznem kéne... de a varázslatnak nyoma sincs."

Liliana ; 20 éves ; budapesti ; piercing ; tetoválás ; szemüveg ; vörös haj ; rajzolás ; fotózás ; szoftverfejlesztő ; kapcsolatban ; álmodozó ; realista ;

> Többet?

 
Chat
 
Az oldal
Szerkesztő: Liliana
Indulás: 2011. 09. 10.
Szolgáltató: G-Portál
Téma: Mentális betegségek + blog
Facebook: depressed.gp
Jelenlegi design: Linda, Ninaa