the bitch

Borderline & bipoláris

Két eléggé meghatározó 'dolog' az életemben. Két betegség, amit nagyon kevesen ismernek igazán. 2011-ben azzal a céllal hoztam létre az oldalt, hogy sok más ember is beleláthasson a mentális betegségekbe, illetve bizonyos szinten megérthesse a "szenvedőket", bár tudom, hogy egy laikusnak, illetve kívülállónak nagyon idegen ez az egész, illetve érthetetlen. De én megpróbálom a lehetetlent, megértetni az emberekkel, hogy ez nem olyan, mint mikor egy egészséges embernek rossz kedve van. Nagyon sokan ítélkeznek, s lenézik a betegeket, azt mondják, ez nem betegség, szedd már össze magad, stb., abba viszont nem gondolnak bele, hogy ez nekünk(?) milyen érzés. Mert nem csettintésre lesz jó a kedvünk, nem feltétlen múlik el csak úgy.....
Most, 2016-ban inkább a gyógyulás felé venném irányt, de ennek ellenére persze lesznek betegségekkel kapcsolatos frissek 

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Liliana

 

 
depressed
üresség. határtalan üresség telepedett lelkére. már nem álmodott. nem volt miért álmodnia.
my bitches

 

Cserét nyugodtan kérhetsz a chatben, mindenkit elfogadok akinek igényes a lapja. :) annyi, hogy csak személyes/blogos oldalak!


depressed.gp | recovery
style: XXX

 
I need a little more time

Áldom azt a kis zugot...

Hello mindenki!

Pfh, meglepő módon megint eltűntem. Mindig ezt csinálom, de vajon miért? Azt érzem, sokkal jobb, ha kiírom magamból, ami történik velem, s mégsem teszem. Itt most nem csak a blogra gondolok, hanem egyébként sem írok sehova (pl. jegyzettömb, vagy akármi). Talán azért, mert nem érzem, hogy bárkit is érdekelne. Vagy feleslegesen jártatom a számat (ujjaimat). De ha nem is olvassa senki, attól még tök jó érzés kiírni magamból. Mindegy.

Nagyon sokszor belekezdtem egyébként egy-egy bejegyzésbe. Van, amit el is mentettem, de nem publikáltam, mert nem fejeztem be. Mindig nekiláttam, aztán elkezdtem foglalkozni más dolgokkal, és így már azt éreztem, hitelességét veszíti az írásom(?). 

Na, kórház... körülbelül 3 hónapot végigcsináltam belőle. Aztán kiraktak keretszegés miatt. De ne ugorjunk ennyire előre. Volt, mikor élveztem, hogy bent vagyok, s bejárhatok, és természetesen volt, amikor a hátam közepére sem kívántam ezt az egészet. 

Nehéz, iszonyatosan. Kegyetlenül fáj, annyi igazságot megtudsz, olyan dolgokra látsz rá, amikre eddig nem is mertél még csak gondolni sem. Ők viszont rávilágítanak a dolgok miértjére, bár a választ saját magadnak kell megtalálnod, az ottani emberek csak segítenek. Egyfajta útmutatást, "mankókat" kapsz, az, hogy te mit kezdesz vele, az már a te dolgod (én például egész szépen elbasztam mindent). Jó volt bent a közösség,  olyan szintű összetartást éreztem ott, mint még soha sehol máshol.

Mindenki valamilyen problémával érkezett oda, így nem volt olyan, hogy bárki is elítélne valakit a baja miatt. Nem úgy, mint 'kint'. A való életben sokan elítélik a betegeket, főleg a mentálisokat - tapasztalataim alapján. Meg sokan azt mondják, hogy nincs is semmi bajunk. Mert nem látnak bele, sőt, nem is akarnak belelátni, megérteni. Pedig a megértés számunkra nagyon fontos tud lenni, főleg a szeretteinktől, de tőlük sem feltétlen kapjuk meg.

Nagyon megszerettem a benti emberek nagy részét, talán pont az előző bekezdésben leírtak miatt. Természetesen volt, akivel szinte semmit nem beszéltem, meg volt, akivel nagyon sokat. 

Az idő múlásával azt éreztem, hogy nem teszem oda magam a terápiába, szinte egyáltalán. Végigültem a csoportokat, ott voltam mindenhol, ahol kellett, de valahogy mégsem... és talán emiatt alakult ki a súlyos  keretszegésem (amit nem szeretnék itt leírni, legyen elég ennyi). Természetesen megbántam, elrontottam megint mindent, legalábbis ezt érzem. Ráadásul azt éreztem, hogy elkezdtem kötődni a helyhez, ami nem jó.  Ha tovább maradtam volna, tuti nem akartam volna eljönni.

Azóta munkát keresek, persze gondolkoztam a sulin is, elég sokat, de... anyámék szerint nem engedhetjük meg magunknak (emiatt is kegyetlenül haragszom rájuk...). 

2016.08.19. 09:47, liliana

Újra itt...

Sokáig gondolkoztam azon, hogy írjak-e újra blogot, vagy sem, illetve hogy miről írjak. Aztán végül oda jutottam, hogy megpróbálom, és meglátjuk mi lesz belőle. Két dolog húzott az "Igen, írj!" felé, az egyik, hogy egy nagyon jó barátom állandóan "csesztetett", hogy írjak, persze semmi erőszakkal, de hatott rám. A másik, hogy emlékszem, jobb volt kiírni magamból mindent. Általában pozitív, és segítő visszajelzéseket kaptam, egyvalakire emlékszem csak, aki nagyon köcsög dolgokat írt a chatbe, amin eléggé fel is idegesítettem magam. De ez már a múlté.

Talán túl pozitív voltam, amikor írtam a bal oldali modulba azt a kis bevezető szöveget, vagy nem is tudom minek nevezzem, ezért ki is töröltem, majd írok helyette mást.

Nos, a helyzet az, kedves olvasók, hogy jövő hét kedden kórházba vonulok, illetve bejárós leszek. És arra gondoltam, hogy egy doc-ba írok minden nap, majd vasárnap kiszedem belőle a lényeget, és azt teszem közzé itt. Elmondanék mindent erről a helyről, a terápiákról, névtelenül az emberekről...stb. Az intézetet nem szeretném megnevezni, szerintem aki tisztában van azzal, milyen rehabok vannak, az rá fog jönni, melyikről is lesz szó.

Nem mondom, hogy hét közben esetleg nem lesz bejegyzés, de nem ígérek előre semmit. Majd meglátjuk mit hoz a sors. Alakul, ahogy alakul.

Igen, félek a kórháztól, félek, hogy mit fog kiváltani belőlem, hogy milyen hatással lesznek rám, az emberektől, hogy nem fognak elfogadni, és egymagamban leszek fél évig minden nap, és leginkább attól, hogy nem fogom tudni végigcsinálni. Miért gondolom ezt? Mert mindig az volt, ha úgy gondoltam, hogy egy pszichológus már "túl sokat tudott", túlságosan "túrkált bennem", akkor annak a terápiás kapcsolatnak vége lett. Nem bírtam el a sok dologgal, ami felszínre jött, de most reménykedem, hogy mivel kb reggeltől majdnem estig bent leszek, és terápiáznak, nem fogom megszakítani ezt. Talán nem fognak fájni annyira a dolgok. Bár ezt kétlem...

Lényeg a lényeg, most nem akarom feladni a gyógyulást, végig szeretném csinálni, és egyelőre - így, hogy még nem kezdtük el - érzem magamban az erőt hozzá. Mi lesz később, nem tudhatom. 

Egy dolgot viszont tudok: Meg akarok, és meg fogok gyógyulni. Fel fogok állni.

2016.05.12. 19:49, Liliana
Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |