Egy borderlány naplója

Mindenféle mentális betegségről, akkor is, ha te vagy beteg, akkor is, ha egy barátod, vagy rokonod. Segít, hogy megértsd, mi zajlódik le benne(d), hisz nem könnyű, legyen szó bármiről is. Attól óva intelek, hogy te diagnosztizáld saját magad! Mindenféleképp orvos kell, hogy megállapítsa a diagnózisod.

» Betegségek «


Az öngyilkosság nem vezethető vissza egyetlen okra, sok tényezőtől függ. Van, aki emlegeti a dolgot mielőtt megteszi, és van, aki nem szól senkinek. Segítség lehet a modul annak, akinek ismerőse, vagy épp ő maga tervezget...

» Öngyilkosság «


Itt sok érdekesség megtalálható, az életről betegen, ritkán előforduló betegségekről, mellékhatásokról, egyéb jelenségekről, terápiákról, gyógymódokról, vagy épp olyanokról, amelyek cseppet sem segítenek. Vannak köztük külföldi oldalakról származó saját fordítások is.

» Cikkek «


"Egyre kevésbé tudom elviselni az állandó hangulatingadozást, iszonyatos halálvágyam van már mióta, és úgy érzem, egyre közelebb kerülök a halálhoz. (...) én nem is én vagyok, csak egy két lábon járó betegségkupac, és nem tudom, mikor lesz ez valaha jobb, ha az lesz egyáltalán. Nem akarok (ez) lenni. " (2017. 02. 05.)

» Többet rólam? « || » Blog «

 

 
Chat
 
Oldaldolgok
Szerkesztő: Liliana
Indulás: 2011. 09. 10.
Szolgáltató: G-Portál
Téma: Mentális betegségek + blog
Jelenlegi design: blogtags
 
// Cserék \\
 
   
   
 
Különösebb feltételem nincs, a chatben kérhetsz cserét. : ) 
 

 

Minden reggel maszkot húzok, hogy mosolyogni láthass

Légyszi-légyszi! :)

2017.02.05. 12:47, Liliana

Sziasztok! 

Mint oldalt is látni már egy ideje, jelentkeztem Linda honlapversenyére, és szeretnélek benneteket megkérni, hogy nyomjatok egy lájkot a képre. Köszönöm! :)

 

 

Egyébként sokat gondolkoztam, hogy kellene rendezni egy versenyt... szóval ha esetleg van kívánságotok, hogy milyen féle legyen, írjátok le hozzászólásba, vagy a chatbe. Bármilyen ötletet szívesen veszek, nyeremény szempontjából is - hogy esetleg ne 'csak' kredit legyen. 

Mindenből egy kicsi

2017.02.20. 02:26, Liliana

Hajnali két óra van, én meg itt ülök, írok és órák óta úgy érzem, hogy hánynom kell attól az idegtől, amit a suli okoz. Mármint az, hogy be kellene mennem. Persze most épp eszek is, hogy legalább legyen mit kiokádni magamból. Múlt héten eldöntöttem, hogy befejezem a sulit, akármennyire is nehezemre esik. Na, de arra nem gondoltam, hogy mikor csütörtökön be kellett volna mennem, hányni fogok már hajnalok hajnalán. A legrosszabb az egészben, hogy nem tudok rájönni, pontosan mi is a bajom ezzel az egésszel, mitől jönnek a pánikok. Sokáig azt gondoltam, az emberek miatt, de ha más zsúfolt helyen vagyok, akkor semmi bajom nincs. Csak suliban és munkahelyen jön elő. Igen, volt munkahelyem kőkemény 1,5 napig, második nap hánytam már és ájuldoztam, szóval… ott is hagytam. Szánalmasnak érzem magam emiatt, és nincs szó arra, mennyire gyűlölöm magam. Nem vagyok képes még arra sem, hogy bemenjek iskolába… pedig ez (lenne) az egyetlen dolgom. És nem megy…

Csütörtökön egyébként voltam a dokimnál, neki is mondtam ezt, aztán kijött valami olyasmi a számon, hogy a teljesítéssel van bajom, de ez nem tudom, mennyire okozhatja a rosszulléteket. Mindig félek, hogy nem vagyok „elég”. Akármiről legyen is szó.

Kövezzetek meg érte, de már nem vagyok szingli. Tudom, elég hamar „váltottam”, de mindennek oka volt, és a legeslegjobb döntést hoztam az előző szakítást illetően. Egy olyan embert ismertem meg, akiről álmodni sem mertem volna, sőt, még most is néha „túl szép, hogy igaz legyen”-érzésem van. Már most kaptam tőle egy olyan „dolgot”, amit soha senkitől… örömömben elsírtam magam. Egyszerűen csak annak örültem, hogy van nekem, hogy megismerhettem. Illetve van még egy egyelőre furcsa érzés, ami kísért, mégpedig az, hogy félelem nélkül tudok szeretni. Nem is tudom, volt-e valaha ilyen velem. Nem félek semmitől vele kapcsolatban, és ez számomra teljesen új. Mindig rettegtem az elhagyástól, most nem. Persze vannak, amik zavarnak ebben a kapcsolatban, de mind csak hozzám köthető, például totál visszahúzódó vagyok valamiért, pedig ennyire nem szoktam az lenni.

Elméletben holnapután, szerdán műtenek epével, kiveszik. Holnap fekszek be a kórházba. Egyszer, még tavaly az SBO-n kötöttem ki epegörccsel, ami sok gyógyszer után is csak egyre rosszabb lett. Akkor bent voltam másfél-két(?) napot a sebészeten, várva a műtétemre, de egyszer azt mondták, műtenek, utána pedig nem. Ezt meguntam és saját felelősségre hazajöttem. Azóta egyszer görcsöltem, de az nem volt annyira vészes. Egyébként nem félek a műtéttől, csak egy dolog van, amit nem szeretnék, mégpedig az intubálás. Pedig muszáj lesz.

Amúgy azt hiszem, túl hamar meguntam a kinézetet. Számomra már túl egyszerű volt, de nem is igazán volt kedvem foglalkozni vele. Ezt most megpróbálom hosszabb ideig fent hagyni, de meglátjuk mi lesz belőle.

Továbbra is várom a versenyötleteket! J

Régóta gyűltek bennem ezek, de így sem jött ki minden

2017.02.05. 18:09, Liliana

Ahányszor csak felhozom a Thalassát, vagyis azt, hogy vissza szeretnék menni, veszekedés lesz a vége, és néha az is, hogy valaki sírni fog… ez pedig általában én vagyok, mert ennyire rohadtul érzékeny vagyok. Nagyon elegem van már abból, hogy anyám csak azt szajkózza állandóan, hogy fejezzem be a sulit, az iskola az első, stb.. Persze értem én az ő álláspontját is valamilyen szinten, mert tényleg sok sulit elkezdtem és hagytam abba, de ez annak is köszönhető, hogy nem tudom, mi szeretnék lenni, és keresem az utam. Na, jó, tudom, mi szeretnék lenni, de azt el is vetem mindig hamar. Ez egyébként az ápolói lenne, de mindig rá kell jönnöm, hogy a hiperérzékenységem miatt nem biztos, hogy ez a nekem való út. Mármint persze ennél a hivatásnál jó, ha valaki érzékeny, és empatikus, de nem olyan szinten, mint pl. én…

Szóval értem, hogy már elege van abból, hogy mindig félbehagyok mindent, de azt viszont nem tudom felfogni, hogy miért nem az egészségem az első, hisz ha annyira rosszul vagyok, mint mostanában már egy jó pár hónapja, akkor se dolgozni, se iskolába nem tudok járni, de ezt úgy érzem, ő nem képes megérteni, vagy én nem tudom…

Oké, erről ennyit, nem is akarok most mélyebben belemenni, lesz, ami lesz.

Tovább csak az olvassa, aki bírja a "haláli" dolgokat, persze nem csak az lesz...

 

Viszlát 2016, hello 2017!

2017.01.27. 11:42, Liliana

Dienah blogger témája adta meg nekem a löketet, hogy írjak egy bejegyzést a tavalyi, és a mostani évről. Kicsit megkésve ugyan, hisz lassan február van, de szerintem ez nem gond. :)

2016

Körülbelül májusig egész jó volt, már a hangulatom szempontjából. Akkor még exemmel voltam együtt. Nem mondanám felhőtlennek a volt kapcsolatunkat, és túl izgalmasnak sem, inkább csak úgy elvoltunk. Utólag visszagondolva várható volt a szakítás, de nem épp úgy kellett volna megtörténnie, ahogy megtörtént. Értem ezalatt azt, hogy már előző este is elég közömbösen viselkedtünk egymással. Aznap pedig ő hozta fel: „látod te is, hogy nem stimmel valami”. Láttam, persze, csak éppenséggel nem akartam róla tudomást venni, elvakított a szerelem. Lényeg a lényeg, épp születésnapom volt, és Facebookon szakítottunk (manapság elég meglepő, mi?). Szerintem mondanom sem kell, hogy a hiperérzékenységem miatt mennyire megviselt a dolog, pedig csak fél évig tartott. Akkor egy ideig konkrétan nyugtatón éltem, máshogy nem tudtam elviselni a létezést.

Akkor még dolgoztam is egy idősotthonban, mosónőként. Bár így, ahogy most ezt leírtam, enyhe túlzásnak érzem, ugyanis 2016-tól javarészt táppénzen voltam. Igazából egyetlen dolog mentett meg szerintem a kirúgástól, hogy anya munkahelyén dolgoztam. Más biztosan elküldött volna ennyi hiányzás után. Egyébként mikor odamentem, utáltam vasalni, mert állandóan beállt tőle a hátam, mosógépet pedig azelőtt még csak be sem indítottam. Végül is elég hamar megszerettem a vasalást, valamiért teljesen megnyugtatott, és már olyan is előfordult, hogy itthon nekiestem a ruháknak csak úgy. Szerettem ott lenni.

Májusban elmentem „felvételizni” a Thalassa Házba, fel is vettek. Jobban akartam lenni, persze ez nem igazán jött össze. Még bőven a terápia befejezte előtt kiraktak onnan súlyos keretszegésért. Erről bővebben nem is szeretnék mesélni, azóta is bánom valamilyen szinten, de másrészt úgy gondolom, hogy minden okkal történik, s ennek így kellett lennie. Egyébként a Thalassában töltött idő alatt szűnt meg a munkahelyem, ugyanis annyit lehettem táppénzen, mint amennyit dolgoztam, és ez letelt. Maradhattam volna fizetés nélküli szabadságon, de nem akartam elvenni más elől a helyet, és munkaerő szempontjából amúgy is katasztrófa volt a hely.

Augusztusban megismertem a neten valakit, aki történetesen már a barátom november vége óta. Pontosabban előtte is voltunk már együtt egy picit, de annak akkor az én hibámból vége lett.

Szeptemberben elkezdtem a szoftverfejlesztő OKJ-t egy budapesti iskolában. Eleinte nagyon tetszett, egész jól be is tudtam járni, aztán egy idő után, ahogy már nem bírtam bent maradni a pánikrohamok miatt, elveszítettem az érdeklődésemet is ez irányba, de ez mindig változik, egyszer szeretem és érdekel, máskor utálom és abba akarom hagyni az egészet.

Összegzés: 2016 egy elég változatos év volt számomra. Sok minden történt, sok rossz, és néhány jó dolog is. Pozitív volt pl.: dolgozhattam, esélyt kaptam néhány dologra, iskolát kezdhettem, párkapcsolatom lett, sok új embert ismerhettem meg; negatívum pedig: ott hagytam a munkámat, vége lett az előző kapcsolatomnak, kiraktak a Thalassából, elveszítettem a számomra legfontosabb embereket.

2017-ért katt.

Családi összevisszaság

2017.01.12. 20:02, Liliana

Azt mondják, nem hiányozhat olyan, akit nem is ismertél. Én ennek a szöges ellentétét állítom. Vannak ugyanis árvák, gyermektelen anyák és apák, vagyunk „mi”, és vannak „ők”. Mi, akiknek elvileg van szülőnk, és ők, akiknek ugyanígy van gyermekük. Persze leginkább arról tudok mesélni, írni, ami velem, illetve velünk történik.

Képzeljetek el egy olyan „családot”, ahol nincs jó reggelt, nincs jó éjszakát. Nem létezik a szeretleknek, vagy a hiányoztálnak egyetlen formája sem. Telefonon ritkán köszöntök egymásnak, általában csak az „én vagyok az” hangzik el. Nem igazán tudod, milyen valamelyik szülőd érintése, ölelése. Egyszer tök jól elbeszélgettek, aztán van, hogy hetekig egymáshoz sem szóltok.

 Jó, tudom, ezzel leírtam egy pár „családot”. De én eléggé hiperérzékeny vagyok, úgy általában is, ebben a témában pedig főleg.

Tudjátok, vagyok olyan naiv, hogy még mindig várok. Várok a pillanatra, a napra. A napra, ami valószínűleg csak fejben létezik. És lehet, hogy csak az enyémben, de ezt nem tudhatom. Hogy mi ez? Amikor leülünk beszélgetni. Minden olyan dologról, ami rólunk szól. És elmondjuk egymásnak, hogy ki mit lát, mit ronthatott el, mi az, amit jól csinált, hogy lehetett volna máshogy, miért lett minden olyan elbaszott, amilyen lett. Miért mutatjuk sokszor azt, hogy gyűlöljük a másikat. Miért nem tudjuk szeretni egymást. Illetve, miért nem tudtuk. Mert ennyi év után a változtatás szinte lehetetlen, legalábbis szerintem. Emlékszem, amikor 14 évesen az öngyilkossági kísérletem után pszichiátriára kerültem, megmondtam nekik, hogy amit tizennégy év alatt elrontottak, azt nem fogják tudni helyrehozni. Ezt hozzájuk vágtam akkor is, mikor Tündérhegyen voltam 2 éve. Ugyanazt a választ kaptam mindkétszer: „Nem 14/18 évet rontottunk el, hisz mikor kicsi voltál, ki pelenkázott, ki olvasott neked mesét, ki volt ott, mikor beteg voltál?...” és társai. Egy kis részem el tudja fogadni ezt a választ, de a nagyobbik már kevésbé. Nekem ez totál ugyanolyan, mint amikor megvesz valaki egy kiskutyát, hogy de aranyos, meg de szeretem, aztán ahogy nő, úgy lesz elfelejtve. Mert már nem aranyos. Már nem játszik annyit. Nagy lett… Szóval, valahogy így gondolhatta vajon anyám is? Akkor még aranyos voltam, és nem tudtam magamra vigyázni, ezért ott voltak, de ahogy elkezdtem önállósodni, akkor már nem? Tulajdonképpen jobban belegondolva rohadtul nem tudom elfogadni ezt a magyarázatot! Iszonyatosan dühös vagyok rájuk, nagyon sok dac van bennem velük szemben, gyűlölet és megvetés és harag…! Néha azt kívánom, bárcsak átéreznék. Bár tudnák, min megyek keresztül miattuk. Tény, hogy nem tudom én sem, mi zajlik bennük, ahogy ők sem azt, ami bennem.

Vegyes érzésekkel fogadom azt, amikor olyat olvasok, hogy valakinek rossz volt a kapcsolata a szüleivel, vagy a gyerekével, majd valahogy jó lett. Egyébként most is egy ilyen poszt olvasása után írom ezeket a sorokat. Egyrészt valamilyen szinten élteti bennem a reményt (a naivitást), hogy talán egyszer mi is járhatunk így… Másrészt pedig iszonyat rossz, mert valahol legbelül tudom jól, hogy sosem lesz anya-lánya, illetve apa-lánya kapcsolat közöttünk.

Soha nem leszünk család!

Gondolatfoszlányok #1

2017.01.02. 22:59, Liliana

Nem tudom, mi tör rám állandóan mostanában, de valószínűleg a gyógyszerváltás miatt van. Aztán ki tudja, lehet, hogy csak el akarom hitetni még magammal is, nem csak másokkal, hogy amiatt van, mert nem akarom, hogy tudatosuljon bennem, mennyire elcseszett is vagyok. Iszonyatos félelmeim vannak, rettegek mindentől. Ez így nem élet. Bár eddig sem éltem, inkább csak valami vegetálásnak tudnám nevezni. Ezek a félelmek, meg a rohadt gondolataim kikészítenek. És nem tudom, mit tegyek, hogy elmúljanak.

Volt egy idő, amikor abban a hitben éltem, hogy rajtam már csak az elektrosokk-terápia segíthet, amit félig-meddig talán el is hiszek még most is. Mármint olyan szempontból, hogy ha átesnék egy ilyen kezelésen, lenne rá esély, hogy szó szerint csak vegetáljak, ne érezzek, ne gondoljak semmit, csak kapcsoljak "zombi-üzemmódba", vagy ez már csak a régimódi elektrosokkra érvényes? Mondjuk mindegy, úgysincs esélyem ilyesmire. 

Láttam egyszer egy újságból fotózott cikket, amiben az állt, hogy nem tudom, melyik országban a mentális betegeknél legális az eutanázia. Ó, bárcsak ott élhetnék! Teljesen biztos, hogy élnék ezzel a lehetőséggel. Egyszerűen... fáj kimondani, de nem akarok élni. Azt érzem, hogy nagyon, de nagyon fogytán van az erőm a létezéshez.

Az érdekes -  bár nem is tudom mennyire az -, hogy amikor viszonylag jól vagyok, akkor sem akarok élni, nem akarom folytatni a folyamatos küzdelmet, harcot önmagammal. Fárasztó. Nagyon! 

- csak úgy szökellnek ki a fejemből a jól megfogalmazott gondolataim, amiket "papírra" akarok vetni... - 

"Jól lenni" - tulajdonképpen ez mit is jelent? Most épp ezen gondolkozom. Van-e egyáltalán olyan, hogy jól vagyok, vagy csak elfogadom néha a jelenlegi helyzetet, belenyugszom, és ez a nyugodtság szétáramlik a testemben? Jó-jó, tudom, hogy az én valódi nyugodtságom csak a halállal teljesedhet ki. Szomorú, hogy ilyeneket írok, meg egyáltalán gondolok.

Volt már, aki irigyelte az életemet, mondván, "te mindig mindent megkapsz a szüleidtől". Na igen, itt kezdődnek a gondok, mivel ezt egy hülye picsa ismerősöm mondogatta, akinek csak a pénz számít. És igen, való igaz, hogy sok mindent megkaptam/megkapok, amit szeretnék, aminek anyagi vonzata van, viszont az ilyen emberek (sajnos?) sosem fogják megérteni, hogy mit jelent szeretet nélkül felnőni. 

Apámnak egyébként volt mostanában elég sok olyan szava, mondata van, amivel megbánt. Ő is eléggé pénzcentrikus személyiség. Egy rokonunknak, aki nem túl pénzes, nemrég született gyereke, apám csak annyit mondott, "pénz nélkül minek gyerek?"... Szerintem ez elég undorító hozzáállás, kezdem kapisgálni, miért olyan velem, amilyen, azt hiszem.

Ja, meg még régebben, pár évvel ezelőtt megkérdeztem tőle, hogy miért nem lehet testvérem. Válasz: csak szarabb lenne tőle a világ. 

Ezek csak ilyen kis gondolatfoszlányok, muszáj volt kiírnom magamból őket.

Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |